A mai „civilizált” világunkban a legerősebb érzéki benyomásokat a vizuális ingerek jelentik. Filmek, képek és hologramok árasztják el a médiát. Amatőrök, profik és művészek gépeiből fényképek milliárdjai születnek meg évente a Földön. Aki egy kicsit is ráérez a fényképezés ízére, azonnal alkotni is akar valamit.
Egyéni fejlődésében bekövetkezik a "rácsodálkozás" korszaka. Ennek a lelkesedésnek legtöbbször gátat szab a technika, vagyis az, hogy az illető milyen „masinával” rendelkezik. A szerencsésebbek már a törekvéseik elején megtapasztalják azt is, hogy nem mindig gépfüggő a fénykép „értéke”. A profizmushoz vezető utat sokan a nagyon drága tükörreflexes fényképezőgépek beszerzésétől remélik. Azután ha már megvette a „nagyágyút” és próbálkozik megörökíteni valamit a nagyvilágból, rájön, hogy a fotói egy kicsit másfélék, mint „azok a szép internetes képek”. Nem olyan szépek, nem olyan hangulatosak, nem olyan profik. Először csak megtorpan, de sajnos a legtöbb esetben a történet vége az lesz, hogy megbánja azt is, hogy egyáltalán próbálkozott. Ezzel bekövetkezik a csalódottság korszaka. Kis idő elteltével újra érezni fogja az alkotói vágyat, irodalmat, művészi honlapokat böngészik és azt látja ez a lelkes „haladó-amatőr”, hogy a szép műtermi divatfotós képek mellett művészi alkotásnak nevezik a pixel-zajos, életlen, néhol hófehéren kiégetett, néhol sötéten alulexponált, torzított portrét is, csak azért, mert azt egy neves párizsi fotós csinálta (talán részegen). Bekövetkezik a bizonytalanság, az öntudatra ébredés, a kritikusság és néha a kiábrándultság korszaka. Felmerül benne a nagy kérdés: akkor ki is az amatőr, ki is a profi és végül ki is a művész?
A világban az etika, az erkölcs, a megítélés, a divat és még sok más emberi dolog korszak-, idő- és egyénfüggő, vagyis szubjektív. Így van ez a fotográfiában is. Hogy mely fotók válnak híressé, értékessé, vagy érzelmeket keltővé, nem a technikától függ, és még csak nem is attól, hogy a szűk környezete „művésznek” tartja-e az illetőt. A legfontosabb az, hogy tudatában legyünk annak, mely alkotás jellemez minket, mely fénykép fejezi ki a pillanatot, mely fények írják le azt a mondanivalót, amelyet a nagyvilágnak szánunk. Az amatőr képtelen az említett kritérium szerint szelektálni (fáj neki kitörölni a „kicsit rosszabb” képeket) de ha kárpótlásként megjegyezhetem, csodálatra méltó a rácsodálkozási képességük. A művész, ha a szelektálást alkotói öncsonkításnak is éli meg, mégis képes akár ezer képből is csak azt meghagyni, amely a legjobban tükrözi a lelkét, érzelmeit, a dolgok lényegét megragadó önkifejezését. Aki az alkotásában önmagát hitelesen adja, azt a nagyvilágban és a jövőben valaki csodálni fogja. Ez a művészek halhatatlansága.
A profi fotográfus anyagiak ellenében csak kiszolgálja a nagyvilágot, amolyan fotó-zsoldos. Szerencsére sok profi egyben kiváló művész is.
HÍRLEVÉL
MOBIL