Alaphang

Tudományban, művészetben élni és tevékenykedni, amióta az ember önmagáról gondolkodik kiváltság és misztikum, amely egyfajta beavatottság élménnyel ajándékozza meg az önmagát tudósnak vagy művésznek tartó embert. Bár e két gondolatkör szeretne elhatárolóldni a másiktól, ez természetükből fakadóan lehetetlen. A tudomány és a művészet is szeretné magát az emberiség szolgálójaként látni, pedig valójában mindkettő önmagáért van és az ember egyéni boldogságát rejti magában. Miért is? Ha az emberi boldogságnak egyetlen olyan feltétele van, amely nem helyettesíthető, ez pedig a szabadság, pontosabban a döntés szabadsága. A tudományban az ember szabadon gondolkodik, a művészetben szabadon érez. Minden másban, így a társadalmi közéletben, a vallásban, a materiális világban az ember döntései korlátozva vannak. A tudományban az ember megismerni akar, a művészetben alkotni valami mást a megismert világból. Így tudós és művész szabadon kereshet, alkothat, törekedhet a teljességere, miközben mindez boldoggá teheti.

Belépés

Kapcsolatfelvételi űrlap

Amatőrök, művészek és profik

A mai „civilizált” világunkban a legerősebb érzéki benyomásokat a vizuális ingerek jelentik. Filmek, képek és hologramok árasztják el a médiát. Amatőrök, profik és művészek gépeiből fényképek milliárdjai születnek meg évente a Földön. Aki egy kicsit is ráérez a fényképezés ízére, azonnal alkotni is akar valamit.

Egyéni fejlődésében bekövetkezik a "rácsodálkozás" korszaka. Ennek a lelkesedésnek legtöbbször gátat szab a technika, vagyis az, hogy az illető milyen „masinával” rendelkezik. A szerencsésebbek már a törekvéseik elején megtapasztalják azt is, hogy nem mindig gépfüggő a fénykép „értéke”. A profizmushoz vezető utat sokan a nagyon drága tükörreflexes fényképezőgépek beszerzésétől remélik. Azután ha már megvette a „nagyágyút” és próbálkozik megörökíteni valamit a nagyvilágból, rájön, hogy a fotói egy kicsit másfélék, mint „azok a szép internetes képek”. Nem olyan szépek, nem olyan hangulatosak, nem olyan profik. Először csak megtorpan, de sajnos a legtöbb esetben a történet vége az lesz, hogy megbánja azt is, hogy egyáltalán próbálkozott. Ezzel bekövetkezik a csalódottság korszaka. Kis idő elteltével újra érezni fogja az alkotói vágyat, irodalmat, művészi honlapokat böngészik és azt látja ez a lelkes „haladó-amatőr”, hogy a szép műtermi divatfotós képek mellett művészi alkotásnak nevezik a pixel-zajos, életlen, néhol hófehéren kiégetett, néhol sötéten alulexponált, torzított portrét is, csak azért, mert azt egy neves párizsi fotós csinálta (talán részegen). Bekövetkezik a bizonytalanság, az öntudatra ébredés, a kritikusság és néha a kiábrándultság korszaka. Felmerül benne a nagy kérdés: akkor ki is az amatőr, ki is a profi és végül ki is a művész?

A világban az etika, az erkölcs, a megítélés, a divat és még sok más emberi dolog korszak-, idő- és egyénfüggő, vagyis szubjektív. Így van ez a fotográfiában is. Hogy mely fotók válnak híressé, értékessé, vagy érzelmeket keltővé, nem a technikától függ, és még csak nem is attól, hogy a szűk környezete „művésznek” tartja-e az illetőt. A legfontosabb az, hogy tudatában legyünk annak, mely alkotás jellemez minket, mely fénykép fejezi ki a pillanatot, mely fények írják le azt a mondanivalót, amelyet a nagyvilágnak szánunk. Az amatőr képtelen az említett kritérium szerint szelektálni (fáj neki kitörölni a „kicsit rosszabb” képeket) de ha kárpótlásként megjegyezhetem, csodálatra méltó a rácsodálkozási képességük. A művész, ha a szelektálást alkotói öncsonkításnak is éli meg, mégis képes akár ezer képből is csak azt meghagyni, amely a legjobban tükrözi a lelkét, érzelmeit, a dolgok lényegét megragadó önkifejezését. Aki az alkotásában önmagát hitelesen adja, azt a nagyvilágban és a jövőben valaki csodálni fogja. Ez a művészek halhatatlansága.

A profi fotográfus anyagiak ellenében csak kiszolgálja a nagyvilágot, amolyan fotó-zsoldos. Szerencsére sok profi egyben kiváló művész is.

Next post

A geomorfológia alapjai

Read More »