Történetek lágy vonásokkal - Csáki festmények margójára

Mindig úgy szerettem volna írni, ahogyan Csáki Róbert fest. Néhány laza ecsetvonás és egy egész történet tárul eléd. Csak ültünk a „Zuhatag” előtt és belezuhantunk a képbe, a pasztell vízesésbe, a parkban a sétáló emberek közé, és akkor a férjem körülnézve megkérdezte: „miért üresek a kávézó székei?”

Igen valami mégsem stimmel. A vászon idilljébe belopakodott az üres szomorúság, ahogyan a többi festmény becsempészett, visszatérő motívuma is, a kórházi ágy.

Aztán ott vannak álomból és életből született lények, amelyek egy cseppet sem tűntek idegennek, amikor először találkoztunk. A szarv nélküli beteg unikornis majdnem könnyeket csalt a szemembe, a bárányhimlős bárány pedig megnevettetett.

Minden kép egy továbbgondolható történet. Ezek a történetek néha kedvesen idilliek, sokszor azonban az idillben ott a magány. Néha ijesztőek és betegek, de jobban megismerve őket, inkább mély sajnálatot éberesztenek a történet főszereplői iránt. Néha ironikusak és igen sokszor megnyugtatóak, mint amikor elcsendesedve belesüppedsz az álomba, vagy amikor megszűnik a tompa álom és végre felébredsz.

És ahogyan ott állsz a hatalmas vásznak előtt, részese leszel minden történetnek, a szomorúnak, a kedvesnek, az ijesztőnek, a betegnek - magának az életnek. Egy pillanatra kívülről látod magad, ahogyan a saját életed szereplője vagy, amelybe belecsöppentél, mint egy Csáki festménybe. Mintha minden, amit életnek hívsz, néhány lágy ecsetvonás lenne csupán...