Mi az, hogy jó kutatási téma? Kutatási témaválasztás a biológiában

 
A Nagy Ferenccel folytatott beszélgetés alapján készült 

„Ha egy kísérlet nem Nature szintű, nem is érdemes belefogni” 
Tudományos kutatási témák kiválasztása a kutatók egyik legfontosabb és karrierjükre, életükre egyik legnagyobb hatást gyakorló döntése. Ha valaki tudománnyal foglalkozik, elsődleges fontosságú, hogy munkája, eredményei a tudományos nagyközönség és/vagy a társadalom számára hasznosak legyenek. Legyen az gyógyászati alkalmazásokkal (gyakran csak) kecsegtető alkalmazott- vagy „pusztán” elméleti fejlődésünket szolgáló alapkutatás, minél több embert érintenek egy kutatási projekt eredményei, annál nagyobb, általában numerikusan – hivatkozásban, impakt faktorban – is mérhető elismertségre számíthat a kutató. Ezért érthetően mindenki arra törekszik, hogy olyan témát válasszon, ami az alcímben szereplő kijelentéshez legközelebb áll. A teljes képhez hozzá tartozik, hogy manapság a tudományos teljesítmény mérésének módszerei nagyban torzítanak, előnyben részesítik azon kutatókat, akik általánosabb, népszerűbb1 témával foglalkoznak.
Csak az lehet jó kutató aki a Nature-ben publikál?
A kategorikus és könnyelmű „igen” helyett, talán mellett, nagyon fontosnak tartom megjegyezni, hogy különbséget kell tenni a kutatás színvonala és a téma minősége között. Pontosan, alaposan és metodikai virtuozitással végre lehet hajtani egy kisebb ívű kísérletsorozatot, míg egy általánosabb, nagyobb kérdést is lehet módszertani szempontból rosszul, igénytelenül, sőt hibásan is végezni. Véleményem szerint jó kutatónak számíthat az is aki egy kisebb témát alaposan és kiválóan kibont, bár egyértelmű, hogy a tudománymetriai mutatók számítása és ez alapján a tudományos nagyközönség megítélése nem ennek a típusnak kedvez. Ezzel szemben, nagyobb témákat is el lehet rontani rossz metodikai megközelítésekkel vagy igénytelen labormunkával. Sajnos az eredmények tálalásának emberi tényezője gyakran elkendőzi az utóbbi problémát és csak a csillogóra polírozott, vadul szignifikáns eredmények kerülnek közlésre, gyakran nem kis folyóiratokban2.
1Az általános, és a népszerű sajnos csak részben átfedő fogalmak, köszönhetően annak a sok sikerhajhász kutatónak, aki egy-egy új módszertani megközelítést meglovagolva, teljesen fantáziátlan és gyakran jelentéktelen témákat juttatnak el a legnagyobb folyóiratokba; lásd az n-dik humán genom publikálása a Nature-ben! 
2Erre talán megoldást jelent az, amit elsősorban evolúcióbiológiai és bioinformatikai folyóiratoknál látok, hogy a peer review rendszerébe bekérik az adatfájlokat, részeredményeket is, amin a bíráló akár a teljes statisztikai elemzést is végrehajthatja.
„Egy projekt értelmetlen ha nem látszik mögötte biológiai probléma”
Meghívottunk külön kiemelte, hogy akármilyen korszerű, akármilyen nagy munkaigényű legyen is egy téma nem ér semmit, ha nem ad választ egy jól megfogalmazott biológiai kérdésre. Ebből az következik, hogy egy jó biológusnak elsősorban a biológia területén kell nagy műveltségre szert tenni. Ezt persze kiegészíti az a kényszer, hogy minden biológiai problémára kell tudni kísérletet tervezni, amihez a módszerekben kell jártasnak lenni valamint az, hogy földönfutó PhD vagy PostDoc elsősorban a módszerekkel találkozik, mert munkásságának elején a biológiai problémát, „a témát”, hosszú ideig témavezetője biztosítja. Mindemellett tudatosan kerülni kell a „szakbarbárságot” vagyis azt, hogy az ember csak a módszerhez értsen és ne tudjon témát választani a hatalmas módszertani arzenáljához. 
Ez visszamutat a klasszikus kísérletes biológiára, hipotézistesztelésre, melyben egy előre megfogalmazott kérdést próbálunk igazolni vagy cáfolni. Véleményem szerint a tudomány egyik legnagyobb szépsége az az absztrakció, amikor egy biológiai problémát kell lefordítanunk illetve redukálnunk egy in vitro vagy in silico kísérletre, amelyben az igazolás vagy cáfolat olyan egyszerű dolgok alapján zajlik, mint hogy van-e sáv a gélen vagy, hogy az egyik szám nagyobb-e a másiknál. 
Hogyan lehet felismerni és/vagy keresni a „Nature szintű” témákat? A nagyobb folyóiratok tartalomjegyzékeit bújva, egy idő után feltűnik az embernek, hogy az ott megjelenő cikkek jelentős része nem csak egy résztudományterületre fókuszált problémát feszeget, hanem gyakran olyan kérdésekre keresi a választ, aminek általánosabb vonatkozásai is vannak a biológia több területére kiterjedően. Minél több általános biológiai vonatkozása van egy témának, annál inkább szükséges egy általánosabb folyóirathoz elküldeni, hiszen ezeket olvassák legtöbben. Az általános biológiai mondanivaló lehet egy már régen megoldatlan probléma, egy nagy port kavaró hipotézis igazolása vagy cáfolata, legtöbb esetben azonban egy-egy jelentősebb terület (neurobiológia, evolúcióbiológia, epigenetika) valami közismertebb, gyakran divatosabb problémájának boncolgatása. Mint azt előadónk is kiemelte, ahhoz, hogy az ember felismerje melyik kérdés jelentősebb általános szempontból és melyik fókuszál csak egy részterületre rendkívül nagy jártassággal kell rendelkezni a szakirodalomban. A biológia több területére csak akkor szerezhetünk rálátást, ha sok időt töltünk különböző folyóiratok átnyálazásával, és időt szánunk olyan cikkek megértésére is, melyek első ránézésre távol esnek saját kutatási területünktől.
Nagy téma = Nagy nyűg
Egyértelmű tehát, hogy ha komoly folyóiratokban akarunk publikálni – márpedig miért ne akarnánk – minél általánosabb témát kell keresnünk. Azonban azt nem szabad elfelejteni, hogy egy meghökkentő eredményt, újszerű megközelítést jóval alaposabban körül kell járni, hogy a nagyközönség (első lépésben a bírálók) elfogadják. Ez nagyobb infrastruktúraigényt, több munkát, több anyagi befektetést és persze több időt igényel. Számos olyan példát lehet látni, ahol több PhD hallgató vagy postdoc dolgozik együtt (vagy versenyben) ugyanazon a témán. Ez a laborvezető szempontjából hasznos, azonban rendkívül hátrányos tud lenni a munkát végző személyekre nézve. Az ilyen, kompromisszumot nem ismerő, sikerorientált laborvezetők előbb-utóbb visszatetszést keltenek nem csak a saját csoportjaikon belül, hanem más helyeken is, így véleményem szerint ez mindenképpen kerülendő. Olyan kutatóval is könnyű találkozni, aki a minél gyorsabb siker érdekében nem elsősorban saját csoportjában próbálja elérni a nagy eredményeket, vállalva, hogy ehhez neki kell kinevelni a megfelelő embereket, hanem más kutatók munkájához (jó esetben) hozzátéve, ötletelve, elsősorban kapcsolatépítéssel próbál bekerülni a publikációkba. Ez persze nem feltétlen elítélendő.
A fentiekből látszik, hogy ütős, nagy érdeklődésre számot tartó témát találni nehéz, de még nehezebb azt hatékonyan, akár egy egész kutatócsoport fennmaradását biztosítva, elégedett kutatókat kinevelve véghezvinni. Mindenkinek Sok Szerencsét Hozzá! 
Írta: Nagy László