Mint jelnyelvi tolmács, arra tettem fel az életemet, hogy segítsem a hallásukban korlátozott embertársaimat, hogy teljesértékűen fejezhessék ki magukat a világban. Mert van saját nyelvük, ami képes úgy a nyelvtani, mint az érzelmi tartalom egyértelmű megjelenítésére. S bár vallom, hogy ha egy siket képes megtanulni beszélni, vétek ettől eltéríteni, de tudva, hogy a visszacsatolás hiányában, mennyire nehéz feladat ez, nem várok csodákat. Nem botránkozom meg, hogy a szavaik torokhanggal, kontrollálatlan hangerővel és kemény arroganciával buknak ki a szájukon. Mégis, hallani, látni ezt a borzalmas kórusművet, az artikulálatlan üvöltést vezénylő karmesterrel, döbbenetes hatással volt rám.
És éppen ez az, amit Artur Zmijewski el akart érni. Brutális, ahogyan maga a művész is jellemzi a munkáit. Miért nem segítjük a siketeket, hogy Bachot énekeljenek, függetlenül a rémes eredménytől? Miért rettenünk meg, ha szembe találjuk magunkat a fájdalommal, a szenvedéssel és a múlt nagy bűneivel? Ezekkel a kérdésekkel hatásosan szembesít minket a 45 éves lengyel művész, aki nemrég még szűkebb hazáján kívül teljesen ismeretlen volt, és angolul is alig tudott. Aztán 2005-ben ő képviselhette Lengyelországot a Velencei Biennálén, és rohamléptekben hódította meg a világot. Mára egy nemzetközileg ismert és elismert művész magabiztosságával jár-kel, és az angolja is nagyszerű.
„Én nem vagyok egy jófiú, aki jobbá akarja tenni a világot” vallja Zmijewski, de nyilvánvalóan boldog, hogy leleplezheti, igenis szükség lenne a változásra. Művei mélyrehatóak, fontosak és egészen emberiek. „Néha úgy gondolom – mondja a művész -, hogy az emberek engem használnak fel, hogy kinyilvánítsák, ŐK erkölcsösek.” Moráltalan munkái pimasz fricskái az erkölcstelenségnek, és ezzel minden szentséget evilágivá tesz.
Egyszerű gyermeke ő a kommunista Lengyelországnak, átélte a Szovjetunió bukása okozta káoszt, majd a kapitalizmus kapzsiságát. „Egy vírus, ami megfertőzi mindenki gondolkozását… az ember nem számít ennek a szabadságnak a sötét oldalára”, e szavakkal jellemzi a korszak változását. Számára a művészeti iskola kiutat jelentett a posványból, keresett egy nyelvet és rájött, hogy a művészet lesz az, ami segíthet, hogy megértse a világot. Festeni kezdett, majd szobrászkodott, de kiderült, hogy a kamera sokkal rugalmasabb, mint bármelyik más közvetítőeszköz. Az volt fontos számára, hogy mit mutathat meg, s nem az, hogy hogyan. Puritán módon dokumentálta a világot, igyekezett tudatosan tudatlan lenni.
Mostanában szívesebben dolgozik olyanokkal, akik ismerik a filmezés fortélyait, de nem enged az áttekinthetőségből, ami által a néző egyszerűen tudja követni a vásznon zajló, minden mozis flancolás nélküli eseményeket. A New York-i Museum of Modern Art által kiállított legfrissebb művei, melyek a munka erényének nem éppen szokványos idealizálásai, már majdnem édesek. „Talán egy kicsit belefáradtam a brutalitásba”, mondja a napjaink 10 legfontosabb művészeinek egyikéül megítélt Artur Zmijewski.
Koltai Bea
HÍRLEVÉL
MOBIL