Alaphang

Tudományban, művészetben élni és tevékenykedni, amióta az ember önmagáról gondolkodik kiváltság és misztikum, amely egyfajta beavatottság élménnyel ajándékozza meg az önmagát tudósnak vagy művésznek tartó embert. Bár e két gondolatkör szeretne elhatárolóldni a másiktól, ez természetükből fakadóan lehetetlen. A tudomány és a művészet is szeretné magát az emberiség szolgálójaként látni, pedig valójában mindkettő önmagáért van és az ember egyéni boldogságát rejti magában. Miért is? Ha az emberi boldogságnak egyetlen olyan feltétele van, amely nem helyettesíthető, ez pedig a szabadság, pontosabban a döntés szabadsága. A tudományban az ember szabadon gondolkodik, a művészetben szabadon érez. Minden másban, így a társadalmi közéletben, a vallásban, a materiális világban az ember döntései korlátozva vannak. A tudományban az ember megismerni akar, a művészetben alkotni valami mást a megismert világból. Így tudós és művész szabadon kereshet, alkothat, törekedhet a teljességre, miközben mindez boldoggá teheti.

Bejelentkezés

Kapcsolatfelvételi űrlap

A fénykép „olvasása”

Nyomtatóbarát változatKüldés E-mailben

A közelmúltban egy családi esemény során kezembe akadt egy nagyon réginek látszó kartondoboz. Kíváncsian nyitottam ki, és hatalmas megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy mekkora kincsre találtam. Még a lélegzetem is elállt, csak úgy kapkodtam a levegőt a nagy eufóriában. És, hogy mit találtam?

Egy fotós számára egy pici történelmet: üvegre (6x9 cm), ezüsttechnikával készült amatőr fényképeket (kb. 100 db) a dél-alföldi régióról, 192732 közötti időszakból. A valós és eszmei értékén túl a tartalmuk jelentették számomra a felbecsülhetetlen információkat. Ne feledjük, ez az első nagy világválság időszaka. Megfelelő megvilágítással és digitális technikával reprodukáltuk a negatívokat. Mindegyik kép egy külön történet, és az is bizonyos, hogy a fotókon szereplő személyek közül nagy valószínűséggel már senki nem él. Feljegyzésként csak az évszám és egy pár esetben a helyszín szerepel. Ennek következtében csak a fantáziánkat hívhatjuk segítségül, hogy a képek tartalmát értelmezni tudjuk. Más szóval elkezdődik a fényképek olvasása.

Számomra a színes kép az életet, a szépia a múltat, a fekete-fehér az örökkévalóságot, míg az infravörös a szürreális dolgokat szimbolizálja. Jelen esetben fekete-fehér negatívjaink vannak (id. Markovics Géza hagyatéka). Ezekről az üveglapokról valósággal sugárzik a halhatatlanság. Kiemelten csak egy képnek a tartalmát mesélném el. Természetesen a fotó olvasása egy szubjektív értékelés, de bízom benne, hogy sikerül megragadnom és feltárnom az adott kép lelkét. Mint fotográfus az ars poétikám a következő: életet és szenvedélyt zsúfolni a pillanatba! Mi a legnemesebb fotótéma? Az, amely a legnagyobb félelmünknek az ellenfele, vagyis megküzd a mulandósággal. Mi a legszebb fotótéma? Az, amely úgy kavarja fel az érzéseket, hogy a végén végtelen harmóniát és azonosulási vágyat érzünk a tartalommal. Mindezt érezni lehet a múlt század elején készült üvegnegatívokon.
 Meggyőződésem, hogy a világ annyira egyszerű, hogy bonyolítása nélkül csodák sem lennének. Úgy tekintsünk egy képre, mint egy ablakra, amelyen át kilátunk a világra! Olyan, mint egy mini csoda. Így térben és időben egyaránt tudunk utazni. Képzeletünkkel próbáljuk kiegészíteni a kép történetét, elevenítsük meg a környezetét, építsük fel a lehetséges előzményeket és következményeket, maximálisan próbáljuk beleélni magunkat! Ha ez nem megy, akkor az a fénykép számunkra jelentéktelen. Hangsúlyoznám, hogy csak számunkra lesz a fotó közömbös, mert ez egy szubjektív reláció a kép és köztünk, így más számára lehet teljesen más hatású is, akár a szöges ellentéte a mi tapasztalatunknak. Nos, hajrá, tegyünk egy kis időutazást, és olvassunk a múlt lenyomataiból!

Az alábbi kép előzményeiről és körülményeiről semmit nem tudok. Első ránézésre a városi embernek amolyan romantikus idillt sugároz a fotó, de valószínűleg a rekkenő hőségben dolgozó parasztoknak erről más lenne a véleménye.

Csanádpalota határában, a mezőn dolgozó falusi embereket látunk és 1928-at írunk (ezt tudjuk a feljegyzésből). Látjuk a gőzzel hajtott cséplőgépet, valamint a feltételezhetően gabonával megrakott lovasszekeret. Ez a két szerkezet a kép két oldalán helyezkedik el, amolyan technika és hagyomány szimbólumként. A háttérben a szénaboglyát igazgató falusiak egyfajta díszletet adnak az előtér tematikus kontrasztjához. A kép nézőjének feltűnhet az is, hogy egyes személyek észrevették és figyelték a fotóst, míg mások zavartalanul dolgoztak tovább. A ruházatuk is elég változatos, mondhatni eklektikus. Van köztük brigadéros (a szekér faránál, csípőre tett kézzel, fehér ruhában), hajtó, napszámos és ipari munkás (a cséplőgép mögött felemelt karral). Összehangolt munkafolyamatnak lehetünk tanúi.

Ha elgondolkozunk azon, hogy egy ilyen pillanat (kb. a másodperc 20-ad része) mennyi információt tartalmaz, akkor belegondolhatunk abba is, hogy az életünkben minden elpazarolt idő vétek az élet és a sors ellen. Marcel Proust jut eszembe, Az eltűnt idő nyomában című regénye után szabadon...

További ajánlataink

Próbára tehetik saját színészi képességeiket és a Szegedi Nemzeti Színház máskor rejtve... »
A globális szén-dioxid kibocsátás — a globális... »
Az emberiség mindig is nagyon szeretett ünnepelni, ez fontos és... »
Napjainkban egyre többet hallhatunk a növények és állatok... »