Alaphang

Tudományban, művészetben élni és tevékenykedni, amióta az ember önmagáról gondolkodik kiváltság és misztikum, amely egyfajta beavatottság élménnyel ajándékozza meg az önmagát tudósnak vagy művésznek tartó embert. Bár e két gondolatkör szeretne elhatárolóldni a másiktól, ez természetükből fakadóan lehetetlen. A tudomány és a művészet is szeretné magát az emberiség szolgálójaként látni, pedig valójában mindkettő önmagáért van és az ember egyéni boldogságát rejti magában. Miért is? Ha az emberi boldogságnak egyetlen olyan feltétele van, amely nem helyettesíthető, ez pedig a szabadság, pontosabban a döntés szabadsága. A tudományban az ember szabadon gondolkodik, a művészetben szabadon érez. Minden másban, így a társadalmi közéletben, a vallásban, a materiális világban az ember döntései korlátozva vannak. A tudományban az ember megismerni akar, a művészetben alkotni valami mást a megismert világból. Így tudós és művész szabadon kereshet, alkothat, törekedhet a teljességre, miközben mindez boldoggá teheti.

Bejelentkezés

Kapcsolatfelvételi űrlap

Az aktfotózásról

Nyomtatóbarát változatKüldés E-mailben

Minél inkább általánosan művelt egy téma, annál nagyobb kihívás azt felülmúlni. Az aktfotózás az egyik leginkább emberközpontú művészeti stílus. A mai internetes érában, a képhalmazok dzsungelében, az emberek képzeletében durván, szinte bántó módon összemosódtak a határok a pornográf, a naturista, a glamour és a művészi aktok világa között.

A hatalmas vizuális képinger, a kifejezetten helytelen rendszerezés és néhol a silány lírai értelmezés keresztmetszeteként kialakult egy végleteket tükröző emberi megítélés az aktfotográfiát illetően. Nevezhetném ezt a hozzáállást amolyan „tudálékos álszent prűdségnek” is. Ez esetben mit értek „tudálékos” alatt? Hát azt, hogy véleményezünk, mert sejtésünk van róla, de hozzáértésünk nincs (persze az aranyhal sincs szépsége tudatában), más szóval az erkölcsi tartalmakat rosszul emésztjük. Mi az álszent és prűd benne? Hát az, hogy azt hisszük, ha fogást találunk valamin azt azonnal kritizálhatjuk, és ezáltal okosabbnak tűnünk. Sajnos ez a modern akt akut megítélése, de szerencsére közel sem a krónikus végzete. A fotós sorsáról már nem is beszélek, ő amolyan járulékos veszteség a vélekedések tengerében.

A következő sorokban bátorkodom megbirkózni azzal a feladattal, hogy bemutassam az aktfotózást, az emberi szépség illusztrálásának ezen formáját és meggyőzni az érdeklődőket arról, hogy ez a kétélű téma mennyire lételemünk, az ösztönös, tudatos, érzelmi és szellemi világunk természetes velejárója.

Az aktfotózás alapja a kölcsönös bizalom a fotós és modellje között. Íratlan szabályok irányítják az eseményeket, csupán egy kis rugalmasság szükséges hozzá.

Kezdetnek képzeljünk magunk elé egy fotóműtermet, diszkrét kellékekkel, tágas belsővel és kecses árnyékokat képző megvilágítással. Alapból sötét, titokzatos, de mégis intim és kellemes hangulatú hely. Találkozik a fotós és modellje, de nevezhetjük civil alanynak is. Vegyünk egy klasszikus felállást: a fotós egy férfi, az aktot vállaló személy egy polgári hölgy (de megjegyzem, a fordított helyzet sokkal izgalmasabb). Leülnek a műterem egyik sarkában elhelyezett fotelekbe és el kezdenek kötetlenül beszélgetni. Ez szolgál az ismerkedésre, a feszültség oldására, a modell megismerésére, a bizalom felépítésére. A fotós meghallgatja a hölgy elképzeléseit, segít rendszerezni azokat, és nagyvonalakban elmondja, hogy miként lehet a gyakorlatban megvalósítani azokat (ugyanis a laikus megrendelők nem mindig tudják pontosan, hogy mit és hogyan is szeretnének). A helyiségben csak ketten tartózkodnak, vagy maximum a hölgy hozzátartozója lehet velük. Ez is az intimitást és a diszkréciót szolgálja.

A történet folytatása nagymértékben függ a fotózás céljától. A mi történetünkben a hölgy házassági évfordulója alkalmából szeretné meglepni párját egy róla készült művészi akt portfolióval. Kezdőként, semmi előzménnyel, nulla tapasztalattal kicsit félve vágott bele ebbe az egyre izgalmasabbnak tűnő kalandba, de a művésszel való beszélgetés oldotta aggályait, fokozatosan visszakapta önbizalmát. A fotósnak ilyenkor nem szabad túlzásokba esnie, kiváló emberismerői képességekkel kell egyensúlyoznia a nyers őszinteség és a tapintatos bókolás között. Példának okáért, ha az amatőr modell egy molett alkat, meg kell értetnie vele, hogy az idomok másodlagosak, a kisugárzás, a szenvedélyesség adja a szépséget. Ez gyakorlatilag bármely önbizalmat csökkentő fóbia orvoslására megfelelő: kisugárzás és szenvedélyesség.

A történet egy kicsit profánabb szakasszal folytatódik. A modell egy paraván mögött levetkőzik és egy, a testet takaró, de nem szoros ruhát vesz fel, pl. egy köntöst. Várakoznak, és tovább beszélgetnek.

Erre az extra fél órára azért van szükség, hogy a fehérnemű által a bőrön képzett vonalak kisimuljanak. Akár egy kis lágy zene is tovább oldhatja a hangulatot, amely illeszkedik stílusban a fényekhez, a testen suhanó árnyékokhoz, a hajlatokon megtörő csillogásokhoz. Határozottabb, vagy éppen nagyobb szabadságfokú utasításokkal vezényli a művész a fotózás menetét. A modell egyre jobban ráhangolódik a pózok, arckifejezések, kötetlen mozdulatok kivitelezésére. Észre sem veszi az idő múlását, csak akkor eszmél fel, hogy megtört a varázs, amikor a fotósa jelzi, kész van a mű. Mindketten kimerültek a nagy koncentrálásban, de édes fáradság volt ez. Barátként válnak el, és megegyeznek egy következő időpontban, a fotók közös megtekintésében, válogatásában. Mindketten elégedettek, és csodálatos délutánt tudhatnak maguk mögött. A fotós úgy véli, megragadta a modell lelkét és testét, levetítette, sikeresen fotóra vitte. A hölgy boldogabbnak, magabiztosabbnak és szebbnek érzi magát, elsősorban önmagáért és nem utolsó sorban a párjáért. Apró mozzanat volt ez a fotózás az életében, de a világ csupa apróságból áll, ahogy a hétköznapjaink is.
Miért is az aktfotózásról szól a fenti történet? Mert ez a műfaj korántsem azt testesíti meg, hogy mennyire tudjuk feltárni a pucér testet, milyen lágyéki tájékokat mutatunk meg, vagy éppen ki bír minél szembetűnőbb intim testrészeket ábrázolni. Itt az alkotó, mint a fotós, és az alkotás, mint a modell viszonya, a közös adekvát improvizációjuk és annak fotókban megtestesülő végeredménye a művészet. Minden eset sajátos, mindenkiben más szépség lakozik, és minden egyes ilyen fotózás egy egyedi történet, egy pillanatba zárt emlék.
Ne feledjük, az idő ellenünk dolgozik, de a fénykép egyfajta ellenszer lehet, valamint szép ajándék.
 

További ajánlataink

Egy forró nyári péntek délután (június 21-... »
A kimérákról általában mindenkinek oroszlántestű... »
Az idei,  XIV. Geomatematikai Konferencián a Szegedi Tudományegyetem... »
Évente több, mint 1 milliárd kilogramm csirketollat fosztanak az USA... »