Kíséret nélküli gyerekek ezrei áradnak újra ismeretlen cél felé Szudán egyik elszigetelt, lázadó tartományából, ahol a helyiek az ismétlődő légitámadások és az éhínség fenyegetésében élnek. Saját szüleik küldik őket a csatatereken és a maláriával fertőzött mocsarakon át vezető veszélyes útra. Mintha csak megismétlődne a szudáni történelem egyik legszörnyűbb fejezete, az "elveszett fiúk" szörnyű odisszeája. Az 1990-es évek polgárháborúja idején a gyerekek sok száz kilométeres távolságokat tettek meg gyalog, igyekezve elkerülni a könyörtelen fegyveres milíciákat, a bombázókat és az oroszlánokat.
A The New York Timesnak a dél-szudáni Jidából keltezett riportja szerint most "elveszett fiúk" (és lányok) új nemzedéke menekül a háború elől, amely a békekötés ellenére soha nem ért igazán véget.
Már nem beszélnek a szüleikről
A 14 éves Haidar Musa a napokban vánszorgott be a sáros, egyre növekedő jidai táborba, amelynek népessége gomba módra, naponta ezer fővel gyarapodik ENSZ-sátrak lehangoló sokaságával váltva fel a buja őserdőt. Nyolc másik rongyos ruhájú fiú jött vele együtt, valamennyien napok óta csak fűvel táplálkoztak. Mezítláb álltak a piszkos földön, és türelmetlenül várták, hogy a hatalmas kondérban felforrjon a bableves, és végre igazi táplálékot, új otthont kapjanak. Ami azonban mindössze egy-egy kartondobozt jelent a számukra az alváshoz kijelölt kunyhóban, amelyet patkányokkal kell megosztaniuk. "Mi már egyáltalán nem beszélünk a szüleinkről. Még ha vissza is megyünk, senkit sem fogunk ott találni" - mondta halkan Haidar, szórakozottan csavargatva ajándékba kapott ingének gombjait.
Szudáni árvák (Forrás: New York Times)
John Prendergast, a népirtás ellen küzdő Enough Project társalapítója annak idején részt vett az "elveszett fiúk" mentésében. "Akkor azt gondoltuk, hogy a túlélők története egyszeri és megismételhetetlen... De lám, most megint ott tartunk, mint akkor" - húzta alá az amerikai lapnak.
Úgy tűnik, hogy Szudán a térség minden más országánál inkább képes visszazuhanni múltjának legrosszabb napjaiba. Számos más afrikai ország vált polgárháború színhelyévé, de végül kikecmergett belőle, még a szitává lőtt Szomália is véget vet a káosznak. A szudániak azonban 56 éve szinte szünet nélkül hadakoznak önmagukkal. Ez a háború ma is ugyanazokon a régi helyszíneken dúl, ugyanazokkal a régi módszerekkel.
A szudáni kormány által a lázadók ellen alkalmazott stratégia visszatérő eleme a civilek válogatás nélküli lemészárlása volt - az 1980-as években Dél-Szudánban éppúgy, mint egy évtizeddel később a Nuba-hegységben és a 2000-es évek elején Dárfúrban. Most ismét a Nuba-hegységen a sor, ahol a szudáni légierő bombatámadásai egész falvak lakosságát kényszerítették arra, hogy a magaslati barlangokban keressen menedéket, aminek következtében a földek szántatlanul maradtak, a piacok kiürültek és a lakosság az éhhalál szélére került.
A nubai vérontást ugyanazok a vezetők rendelték el, akik az előző mészárlásokért is felelősek voltak, köztük az 1989 óta hatalmon lévő Omar el-Besir elnök és Ahmed Harun, annak az államnak a kormányzója, amelynek területén a Nuba-hegység magasodik. Mindkettőt az emberiesség elleni bűntettel vádolja a nemzetközi büntető törvényszék a dárfúri vérontás miatt, az el-Besir elleni vádak között pedig a népirtás is szerepel.
A csőd szélén tántorognak
A jelenlegi offenzíva következtében a nubai gyerekek két tűz közé kerültek, és jószerivel nincs is hová menekülniük.
A jidai tábor egyik illetékese szerint legutóbb 14 menedéket kereső fiút lelőttek a szudáni hadsereg egyik ellenőrző pontján, más gyerekeket repeszbombák téptek darabokra. A falvakban járványok terjednek. Sok csonttá soványodott kisgyerek az édesanyja hátán, annyira leromlott állapotban jut el a táborba, hogy ott azonnal a kórházba viszik és infúzióval próbálják életben tartani őket.
Szudán 1956-ban vált függetlenné. Az országban mindig is erősek voltak az ellentétek a központ és a periféria között, ami gyakran a bombák robbanásában jutott kifejezésre. A központi kormányra jobbára a brutalitás volt a jellemző, a hátországi kisebbségi csoportok hagyományaihoz viszont hozzá tartoztak a fegyveres felkelések.
Most több tízezer, tüzérséggel, tankokkal és rakétákkal rendelkező nubai katona lázadt fel, és nem hajlandó mindaddig letenni a fegyvert, amíg a jelenlegi kartúmi kormány van hatalmon. Arra hivatkoznak, hogy kiszorította őket a közigazgatásból az elnyomó kormányzat: sok nubai nem arab, ráadásul keresztény vallású, míg a kartúmi kormányban az arab muzulmánok befolyása a meghatározó.
Az újonnan függetlenné vált Dél-Szudánt sokan gyanúsítják azzal, hogy fegyvereket juttat a nubai lázadóknak, akik a határtól közvetlenül északra fekvő területen rendezkedtek be, és éveken át a dél-szudániak oldalán harcoltak. Szudán és déli szomszédja között az elmúlt hónapokban csaknem új háború tört ki, miután zsákutcába jutottak az olajjövedelmek elosztásáról és a határok kijelöléséről folytatott tárgyalások. Mindkét ország gazdasága a csőd szélén tántorog, Szudánban alig néhány hete lázongás kezdődött, próbára téve el-Besir kormányzatának fennhatóságát, ami újabb ösztönzést adott a nubai lázadóknak a harc folytatására.
Rabszolgaként dolgoztatták
A határtól mintegy 30 kilométerre fekvő Jida reggelente fejszecsattogásra ébred: a tábor lakói fákat vágnak ki, utakat nyitnak, állandó tartózkodásra rendezkednek be.
Az ENSZ-tisztviselők viszont mindent megtesznek ennek megakadályozására, mert szerintük túl közel folynak a harcok, túl közel van a vitatott határ.
Magát Jidát is lőtték. A tábor illetékesei nem akarnak iskolákat létesíteni vagy vetőmagot biztosítani a menekülteknek, a mintegy 60 ezer embert inkább arra próbálják rávenni, hogy költözzenek délebbre. Amit viszont azok azért utasítanak el, mert délebbre rossz a föld minősége.
Ráadásul úgy tűnik, hogy a tábor a lázadók támaszpontja is egyben. Nemrég annak a településnek a közelében, ahol Haidar és társai éltek, géppisztolyos nubai lázadók raktak meg üzemanyagot tartalmazó hordókkal egy teherautót, aztán az ENSZ fehér színű drapériájával takarták le a rakományt.
A nubaiak bonyolult emberek, ragaszkodnak régi törzsi hagyományaikhoz és szokásaikhoz, ugyanakkor azt is szeretnék, hogy gyermekeik modern oktatásban részesüljenek. Többen is elmondták, hogy szüleik azért küldték őket a táborba, mert a bombázások miatt Nubában megszűnt a tanítás. De vannak a fiúk között, akik a tavalyi támadások és ágyúzások elől menekültek el. Sok csoportot egy-egy tanító vagy lázadó harcos vezetett át a sziklák szabdalta hegyeken át Jidába: a pokoli út általában tíz napot vesz igénybe. A menekülők között hétéves gyerekek is voltak.
Haidar kunyhója a 60-as számot kapta a gyerektáborban, három másik gyerekkel osztja meg. Egyiküknek sincs szúnyoghálója, noha a környéken gyakori - és nem egyszer halálos - a malária.
A fiú egyik lakótársának, Jazolinek fogalma sincs arról, hogy hol lehetnek a szülei. Mohamed, egy másik gyerek úgy érzi, hogy anyja és apja sorsára hagyta őt. Maga Haidar rabszolga volt: hatéves korában arab lovasok hurcolták el testvérével együtt, és kecskepásztorként dolgoztatták őket. A rabszolgatartás gyakori volt a szudáni polgárháború idején, és most ismét terjed ez a gyakorlat. Az emberrablók lelőtték Haidar testvérét, neki azonban sikerült elmenekülnie. Szüleiről ma már voltaképpen lemondott. "Nem is emlékszem már rájuk" - vallotta be suttogva, kissé szégyenkezve a riporternek.
A tábor önkéntes vezetői maguk is elkeseredettek. Megpróbálják fenntartani a tisztaságot, a gyerekeket arra biztatják, hogy gallyakkal söpörjék fel a földet, és homokkal dörzsöljék le a cserepeket. "Ha nem fejeződik be a háború, nagyon nehéz sors vár rájuk - sóhajtott fel Ahmed Mamun, a tábor egyik illetékese. - El nem tudom képzelni, hogyan fogják megtalálni szüleiket".
Nyomtatóbarát változat
Küldés e-mailben
HÍRLEVÉL
MOBIL