Alaphang

Tudományban, művészetben élni és tevékenykedni, amióta az ember önmagáról gondolkodik kiváltság és misztikum, amely egyfajta beavatottság élménnyel ajándékozza meg az önmagát tudósnak vagy művésznek tartó embert. Bár e két gondolatkör szeretne elhatárolóldni a másiktól, ez természetükből fakadóan lehetetlen. A tudomány és a művészet is szeretné magát az emberiség szolgálójaként látni, pedig valójában mindkettő önmagáért van és az ember egyéni boldogságát rejti magában. Miért is? Ha az emberi boldogságnak egyetlen olyan feltétele van, amely nem helyettesíthető, ez pedig a szabadság, pontosabban a döntés szabadsága. A tudományban az ember szabadon gondolkodik, a művészetben szabadon érez. Minden másban, így a társadalmi közéletben, a vallásban, a materiális világban az ember döntései korlátozva vannak. A tudományban az ember megismerni akar, a művészetben alkotni valami mást a megismert világból. Így tudós és művész szabadon kereshet, alkothat, törekedhet a teljességre, miközben mindez boldoggá teheti.

Bejelentkezés

Kapcsolatfelvételi űrlap

Háború a határon - Újra menekülnek a szudáni elveszett fiúk

Nyomtatóbarát változatKüldés E-mailben

Kíséret nélküli gyerekek ezrei áradnak újra ismeretlen cél felé Szudán egyik elszigetelt, lázadó tartományából, ahol a helyiek az ismétlődő légitámadások és az éhínség fenyegetésében élnek. Saját szüleik küldik őket a csatatereken és a maláriával fertőzött mocsarakon át vezető veszélyes útra. Mintha csak megismétlődne a szudáni történelem egyik legszörnyűbb fejezete, az "elveszett fiúk" szörnyű odisszeája. Az 1990-es évek polgárháborúja idején a gyerekek sok száz kilométeres távolságokat tettek meg gyalog, igyekezve elkerülni a könyörtelen fegyveres milíciákat, a bombázókat és az oroszlánokat.

A The New York Timesnak a dél-szudáni Jidából keltezett riportja szerint most "elveszett fiúk" (és lányok) új nemzedéke menekül a háború elől, amely a békekötés ellenére soha nem ért igazán véget.

Már nem beszélnek a szüleikről

A 14 éves Haidar Musa a napokban vánszorgott be a sáros, egyre növekedő jidai táborba, amelynek népessége gomba módra, naponta ezer fővel gyarapodik ENSZ-sátrak lehangoló sokaságával váltva fel a buja őserdőt. Nyolc másik rongyos ruhájú fiú jött vele együtt, valamennyien napok óta csak fűvel táplálkoztak. Mezítláb álltak a piszkos földön, és türelmetlenül várták, hogy a hatalmas kondérban felforrjon a bableves, és végre igazi táplálékot, új otthont kapjanak. Ami azonban mindössze egy-egy kartondobozt jelent a számukra az alváshoz kijelölt kunyhóban, amelyet patkányokkal kell megosztaniuk. "Mi már egyáltalán nem beszélünk a szüleinkről. Még ha vissza is megyünk, senkit sem fogunk ott találni" - mondta halkan Haidar, szórakozottan csavargatva ajándékba kapott ingének gombjait.

Szudáni árvák
Szudáni árvák (Forrás: New York Times)

John Prendergast, a népirtás ellen küzdő Enough Project társalapítója annak idején részt vett az "elveszett fiúk" mentésében. "Akkor azt gondoltuk, hogy a túlélők története egyszeri és megismételhetetlen... De lám, most megint ott tartunk, mint akkor" - húzta alá az amerikai lapnak.

Úgy tűnik, hogy Szudán a térség minden más országánál inkább képes visszazuhanni múltjának legrosszabb napjaiba. Számos más afrikai ország vált polgárháború színhelyévé, de végül kikecmergett belőle, még a szitává lőtt Szomália is véget vet a káosznak. A szudániak azonban 56 éve szinte szünet nélkül hadakoznak önmagukkal. Ez a háború ma is ugyanazokon a régi helyszíneken dúl, ugyanazokkal a régi módszerekkel.

A szudáni kormány által a lázadók ellen alkalmazott stratégia visszatérő eleme a civilek válogatás nélküli lemészárlása volt - az 1980-as években Dél-Szudánban éppúgy, mint egy évtizeddel később a Nuba-hegységben és a 2000-es évek elején Dárfúrban. Most ismét a Nuba-hegységen a sor, ahol a szudáni légierő bombatámadásai egész falvak lakosságát kényszerítették arra, hogy a magaslati barlangokban keressen menedéket, aminek következtében a földek szántatlanul maradtak, a piacok kiürültek és a lakosság az éhhalál szélére került.

A nubai vérontást ugyanazok a vezetők rendelték el, akik az előző mészárlásokért is felelősek voltak, köztük az 1989 óta hatalmon lévő Omar el-Besir elnök és Ahmed Harun, annak az államnak a kormányzója, amelynek területén a Nuba-hegység magasodik. Mindkettőt az emberiesség elleni bűntettel vádolja a nemzetközi büntető törvényszék a dárfúri vérontás miatt, az el-Besir elleni vádak között pedig a népirtás is szerepel.

A csőd szélén tántorognak

A jelenlegi offenzíva következtében a nubai gyerekek két tűz közé kerültek, és jószerivel nincs is hová menekülniük.

A jidai tábor egyik illetékese szerint legutóbb 14 menedéket kereső fiút lelőttek a szudáni hadsereg egyik ellenőrző pontján, más gyerekeket repeszbombák téptek darabokra. A falvakban járványok terjednek. Sok csonttá soványodott kisgyerek az édesanyja hátán, annyira leromlott állapotban jut el a táborba, hogy ott azonnal a kórházba viszik és infúzióval próbálják életben tartani őket.

Szudán 1956-ban vált függetlenné. Az országban mindig is erősek voltak az ellentétek a központ és a periféria között, ami gyakran a bombák robbanásában jutott kifejezésre. A központi kormányra jobbára a brutalitás volt a jellemző, a hátországi kisebbségi csoportok hagyományaihoz viszont hozzá tartoztak a fegyveres felkelések.

Most több tízezer, tüzérséggel, tankokkal és rakétákkal rendelkező nubai katona lázadt fel, és nem hajlandó mindaddig letenni a fegyvert, amíg a jelenlegi kartúmi kormány van hatalmon. Arra hivatkoznak, hogy kiszorította őket a közigazgatásból az elnyomó kormányzat: sok nubai nem arab, ráadásul keresztény vallású, míg a kartúmi kormányban az arab muzulmánok befolyása a meghatározó.

Az újonnan függetlenné vált Dél-Szudánt sokan gyanúsítják azzal, hogy fegyvereket juttat a nubai lázadóknak, akik a határtól közvetlenül északra fekvő területen rendezkedtek be, és éveken át a dél-szudániak oldalán harcoltak. Szudán és déli szomszédja között az elmúlt hónapokban csaknem új háború tört ki, miután zsákutcába jutottak az olajjövedelmek elosztásáról és a határok kijelöléséről folytatott tárgyalások. Mindkét ország gazdasága a csőd szélén tántorog, Szudánban alig néhány hete lázongás kezdődött, próbára téve el-Besir kormányzatának fennhatóságát, ami újabb ösztönzést adott a nubai lázadóknak a harc folytatására.

Rabszolgaként dolgoztatták

A határtól mintegy 30 kilométerre fekvő Jida reggelente fejszecsattogásra ébred: a tábor lakói fákat vágnak ki, utakat nyitnak, állandó tartózkodásra rendezkednek be.

Az ENSZ-tisztviselők viszont mindent megtesznek ennek megakadályozására, mert szerintük túl közel folynak a harcok, túl közel van a vitatott határ.

Magát Jidát is lőtték. A tábor illetékesei nem akarnak iskolákat létesíteni vagy vetőmagot biztosítani a menekülteknek, a mintegy 60 ezer embert inkább arra próbálják rávenni, hogy költözzenek délebbre. Amit viszont azok azért utasítanak el, mert délebbre rossz a föld minősége.

Ráadásul úgy tűnik, hogy a tábor a lázadók támaszpontja is egyben. Nemrég annak a településnek a közelében, ahol Haidar és társai éltek, géppisztolyos nubai lázadók raktak meg üzemanyagot tartalmazó hordókkal egy teherautót, aztán az ENSZ fehér színű drapériájával takarták le a rakományt.

A nubaiak bonyolult emberek, ragaszkodnak régi törzsi hagyományaikhoz és szokásaikhoz, ugyanakkor azt is szeretnék, hogy gyermekeik modern oktatásban részesüljenek. Többen is elmondták, hogy szüleik azért küldték őket a táborba, mert a bombázások miatt Nubában megszűnt a tanítás. De vannak a fiúk között, akik a tavalyi támadások és ágyúzások elől menekültek el. Sok csoportot egy-egy tanító vagy lázadó harcos vezetett át a sziklák szabdalta hegyeken át Jidába: a pokoli út általában tíz napot vesz igénybe. A menekülők között hétéves gyerekek is voltak.

Haidar kunyhója a 60-as számot kapta a gyerektáborban, három másik gyerekkel osztja meg. Egyiküknek sincs szúnyoghálója, noha a környéken gyakori - és nem egyszer halálos - a malária.

A fiú egyik lakótársának, Jazolinek fogalma sincs arról, hogy hol lehetnek a szülei. Mohamed, egy másik gyerek úgy érzi, hogy anyja és apja sorsára hagyta őt. Maga Haidar rabszolga volt: hatéves korában arab lovasok hurcolták el testvérével együtt, és kecskepásztorként dolgoztatták őket. A rabszolgatartás gyakori volt a szudáni polgárháború idején, és most ismét terjed ez a gyakorlat. Az emberrablók lelőtték Haidar testvérét, neki azonban sikerült elmenekülnie. Szüleiről ma már voltaképpen lemondott. "Nem is emlékszem már rájuk" - vallotta be suttogva, kissé szégyenkezve a riporternek.

A tábor önkéntes vezetői maguk is elkeseredettek. Megpróbálják fenntartani a tisztaságot, a gyerekeket arra biztatják, hogy gallyakkal söpörjék fel a földet, és homokkal dörzsöljék le a cserepeket. "Ha nem fejeződik be a háború, nagyon nehéz sors vár rájuk - sóhajtott fel Ahmed Mamun, a tábor egyik illetékese. - El nem tudom képzelni, hogyan fogják megtalálni szüleiket".

További ajánlataink

 Már régóta ismert, hogy a hurrikánok és tr... »
A Humán Genom Projekt sikeres befejezése óta elképesztő... »
Néhány hete vezető hír volt a tudományos sajtóban, hogy... »
A kanári anyák még a tojásból való kikel... »