Alaphang

Tudományban, művészetben élni és tevékenykedni, amióta az ember önmagáról gondolkodik kiváltság és misztikum, amely egyfajta beavatottság élménnyel ajándékozza meg az önmagát tudósnak vagy művésznek tartó embert. Bár e két gondolatkör szeretne elhatárolóldni a másiktól, ez természetükből fakadóan lehetetlen. A tudomány és a művészet is szeretné magát az emberiség szolgálójaként látni, pedig valójában mindkettő önmagáért van és az ember egyéni boldogságát rejti magában. Miért is? Ha az emberi boldogságnak egyetlen olyan feltétele van, amely nem helyettesíthető, ez pedig a szabadság, pontosabban a döntés szabadsága. A tudományban az ember szabadon gondolkodik, a művészetben szabadon érez. Minden másban, így a társadalmi közéletben, a vallásban, a materiális világban az ember döntései korlátozva vannak. A tudományban az ember megismerni akar, a művészetben alkotni valami mást a megismert világból. Így tudós és művész szabadon kereshet, alkothat, törekedhet a teljességre, miközben mindez boldoggá teheti.

Bejelentkezés

Kapcsolatfelvételi űrlap

A nyár legőszintébb botránykönyvének szerzőjével beszélgettünk

Nyomtatóbarát változatKüldés E-mailben

A héten jelenik meg Jánosi-Mózes Tibor “Versenyképes munkahelyek Magyarországon friss diplomások részére, különös tekintettel a versenyszférára” c. könyve, ami reménykeltő címválasztásával sok nehézsorsú friss diplomás számára nyújthat vigaszt és adhat iránymutatást. Egyetlen probléma van vele, hogy teljesen üres. Mint a könyv fülszövegében is olvasható, a "hétköznapjaink interakcióit determináló gazdasági válságban, egyre többen gondolják úgy, hogy reálisabb karrierlehetőségek reményében célszerű külföldre menni". A szerző szerint "az emigrálók azonban nincsenek tisztában azzal, hogy Magyarország a lehetőségek földje, ahol bátran bele lehet vágni a legvadabb ötletek megvalósításába is, amit így akár papírra is lehet vetni."

A könyv kétség kívül egyedülállónak számít a hazai piacon, ami "elgondolkodtató tartalommal, félre- és mellébeszélés nélkül" kívánja segíteni a romkocsmák félhomályában merengő állástalan diplomás és friss diplomás munkanélkülieket. Megkerestük a szerzőt, ugyanis bele szerettünk volna látni a "láthatatlan sorok közé"...

„Gyerekként kaptam apámtól egy sallert, mert bambán bámultam szótlanul. Ekkor ébredtem öntudatra, elkezdtem beszélni és rögtön egy újabb sallert kaptam...” – olvasható a szerző közösségi oldalának bemutatkozóján

Tibor informatikai és földtudományi tanulmányait 2007-ben fejezte be, ezt követően kutatási és fejlesztési projekteket menedzselt egy tanácsadói cégnél, amit civil szervezeti keretek között máig folytat. Markáns vélemény-nyilvánításai miatt folyamatos konfliktusok jellemezték az életét. 2008-ban célzottan felemelte a szavát a kontraszelektív egyetemi oktatási mechanizmus ellen, ami megkérdőjelezhető szakkompetenciájú oktatókat eredményez. Egy példának felhozott oktatóval emiatt évekig pereskedett is.

SC: Milyen személyes célok és motivációk állnak legújabb könyve témaválasztása mögött, egyáltalán egy végzettsége szerint geológust – ha egyáltalán ebben a minősítésben írt – mi késztetett egy ilyen témájú könyv összeállítására?
JMT: 2000 környékén a Szegedi Egyetemre kerültem, ahol jó reményű hallgatóként társaimhoz hasonlóan én is a “graduális” jövőt választottam magamnak. Még az egyetem alatt munkatársa lettem egy frissen indult térségfejlesztő munkacsoportnak, ahol többek között a regionális munkaerőpiac lehetőségeivel foglalkoztunk a Dél-Alföldön, zömében Szegeden végzett fiatal diplomások helyben tartása érdekében. A projekt során sokan – többek között én is – megismerkedhettünk a jövőnket meghatározó munkaerőpiaccal, annak ellentomdásaival együtt. Abban az időben szerkesztője is voltam egy tanulmánykötetnek és elterveztem egy sikereket bemutató karrierkötetet, ahol a különös, érdekes eseteket foglaltam volna össze.

Az új kötet tulajdonképpen térségfejlesztő kutatóként írtam, amivel célom egy tabu megbolygatása, a fiatal munkanélküliségi probléma iránti figyelem erősítése. A frissdiplomás fiatalok zömének ugyanis nem feltétlenül azzal van problémája, hogy nem talál magának állást Magyarországon, hanem hogy a versenyképes jövedelem lehetősége az elvégzett munka minőségétől függetlenül sem garantált. Célom továbbá rámutatni arra, hogy tévképzet él sokakban a „versenyképesség” fogalma körül. 

SC: Különös ellentmondásokat említett, mik voltak azok, és miért nem írt erről inkább egy könyvet?
JMT: A friss diplomások munkahely lehetőségeinek problémái állandó fórumok és vaskos kötetek témái, azonban az alap problémán ezek nem változtathatnak. A probléma problémájáról van már ugyanis szó, többek között azért, mert a kérdés is rosszul van kezelve.
A kutatócsoportban közvetlenül megtapasztaltuk azt, hogy miközben intézményesült marketing kommunikáció folyik az egyetemi végzettség megszerzése érdekében, addig a munkaerőpiacnak nemhogy nincs szüksége a végzettek jelentős részére, hanem egyenesen púp a hátukon. Ez közel sem azt jelenti, hogy feleslegesen képzett fiatalok kerülnének a munkaerőpiacra, hanem hogy szinkronizálatlan viszony van a kereslet és a kínálat között. Egy a Nature-ben tavaly megjelent tanulmánysorozat szerint a probléma már fénysebességgel gyűrűzik felfele, ami a doktori képzéssel rendelkezők állástalanságában és szakmahagyásában ölt testet. Az USA-ban a végzett PhD-sok alig 13%-a marad az elsajátított szakmája mellett, Japánban ez a szám még rosszabb, pedig rendkívül fejlett országokról van szó, azaz közel sem az elmaradott országokra jellemző folyamat, hanem sokkal inkább egy struktúrájában fenntarthatatlan globális rendszer rajzolódik ki.

A fiatalság kérdésköre a politika rövidtávú haszonszerzésének eszközévé silányult.

Fontos jeleznem, hogy ez az említett "púp", egy ideig a felsőoktatásban mindenhol "hasznos" volt. Magyarország esetében egyrészt az ezredfordulóban megugrott egyetemi hallgatóság fejkvótájának köszönhetően az oktatási intézmények rengeteg forráshoz jutottak, másrészt a megnövekedett diákszám remekül "retusálta" a hazai fiatal korosztály már ekkor is drámai foglalkoztatási mutatóit. Egyszóval a fiatalság kérdésköre a politika rövidtávú haszonszerzésének eszközévé silányult, amit ez a generáció “sem fog meghálálni”. Ismétlem ez nem belpolitika, noha minden országnak megvan a maga színezete, ez globális jelenség, amin úgy tűnik senki sem akar változtatni. Nyugaton az akadémiai munkaerőpiac már a '70-es években összeomlott, az egyetemek ennek ellenére máig nem változtattak pl. a doktoranduszi politikájukon.

A nálunk később lefutó felsőoktatási nyitás hozadéka a mostani “pangó víz”. Amikor már az állami szektor sem képes a magas kvalifikációban végzett munkaerőt az amúgy is hatékonyatlanul működő apparátusába zsúfolni, egyszerűen kipukkadt a “frissdiplomás lufi”. Ugyanez zajlott le korábban pl. Spanyolországban, ugyanez van Görögországban is, ahol mára már válságos helyzetű a munkanélküliség (a fiatalok alig 40%-a talál csak munkát!)

Azért nem a problémákról írtam, mert szívem szerint a lehetőségekről írnék, csak épp nincs nagyon mit...ezt inkább rábízom az "olvasókra".

SC: Az állami szféra egy dolog, ön mégis kiemelte a versenyszférát alcímként, ott is pangó vízben tocsogunk?
JMT: Munkanélküliség és "látens munkanélküliség", ez a két szó döntően meghatározza a hazai munkaerőpiac dinamikáját, különösen a Dél-Alföldön. A látens munkanélküliségen alapvetően a túladminisztrált államot értem, ami hatalmas tömegek számára biztosít munkát, ám ehhez a hatékonyságot áldozza fel a foglalkoztatottság “szent oltárán”. Profán szóhasználattal élve, egy munkanélküli a recens aktuálpolitikai nézetek szerint a tévé előtt, illetve romkocsmák homályában, és/vagy a szürke gazdaságban „seftelő” állampolgár, míg a látens munkanélküli a másik fél szerint egy eldugott állami hivatal irodájában papírokat tologató adminisztrátor, aki ellenőrzi kollégáit, beszámolókat ír és további "lar pour lart" - törvényileg is előírt - irodai munkákkal látja el hivatalpartnereit, a Parkinson-törvények által meghatározott tökéletes diszharmóniában. Ennek eredményeit a kafkai bürokráciában minden nap megtapasztalhatjuk, ami az ország GDP-jének már több mint 10%-át emészti fel évente!

A diplomák jelentős része a kiállításuk dátumával elévül Magyarországon.

A valódi versenyszférához természetesen ennek kevés köze van, ám ott is rengeteg ellentmondást találtunk. Az államtól független nagytőkés multinacionális vállalatok pl. a hatalmas graduális kínálat ellenére is nehezen jutnak megbízható hazai szakemberekhez, ugyanakkor az alacsonyabb kvalifikációt igénylő szalagmunkára alkalmazott állomány jövedelme sem tekinthető versenyképesnek. Mindez pedig egy ördögi kört eredményez, ami a szakmunka megbecsülésének leromlásával kezdődik, és a rengeteg adóforinton kiképzett magas kvalifikációjú munkanélkülivel - és ami rosszabb - motiválatlan tömeggel végződik. A motiváltak nem véletlenül külföldre mennek, a motiválatlanok pedig vegetálnak tovább, amíg bírják, vagy meg nem szokják.

Úgy tapasztaltuk, hogy a multiknál felmerült szakemberhiány egyik plátói oka a nyelvi kompetenciák hiányossága, míg a másik sokkal komolyabb ok a gyakorlati ismeretek elavultsága. A megfigyeléseink alapján sajnos nyugodtan kimondható, hogy a diplomák jelentős része a kiállításuk dátumával azonnal elévül Magyarországon, vagy eleve értelmezhetetlen ezáltal pedig használhatatlan kvalifikációt ad.

SC: A felsőoktatási intézmények számtalan olyan együttműködést mutathatnak fel Magyarországon, amelyek célja többek között épp a piaci szereplők közvetlen becsatornázása a kutatókhoz, tanulókhoz és viszont. Mit gondol az ilyen innovációs kooperációkról?
JMT: A diploma elévülési problémája számtalan módon orvosolható lenne, többek között az Ön által is említett széleskörű vállalati és oktatás-intézményi kooperációval. Valóban sok ilyen kooperáció létezik Magyarországon, ám ez sem feltétlenül az, aminek látszik. A valóság inkább az, hogy a nagyobb vállalatok kollaborációjukkal jobbára csak az innovációs járulékaikat „tudják le”, pl. kisebb egyetemi kutatások finanszírozásával.
Az együttműködések többsége pedig állami és EU-s támogatások megszerzését célzó pénzekre épül, ahol a kollaboráció mikéntjét felülről, egy nem feltétlenül életszerű projekt-szabályozással mondja meg sokszor egy olyan irányító szervezet, amely a vállalt indikációkon, és a határidőkön túl eleve nem lát (és nem is kíván ellátni!).

Versenyképes munkahelyek Magyarországon friss diplomások részére, különös tekintettel a versenyszféráraAz ilyen kooperációkat a saját tapasztalataim szerint rövid távú célok vezérlik. Emellett egyéni érdekek teszik átláthatatlanná, pl. az irányítás, a pénzforgalom feletti management kontroll igénye stb. Egy ilyen környezetben épp azoknak a kutatóknak, szakértőknek, alkalmazottaknak és diákoknak stb. nincs beleszólása semmibe, akik miatt és akikért az egész kooperáció zajlik, így ezek az emberek a témához kevésbé értő menedzserek játékszerévé válnak. Egy ilyen környezetben sajnos mellékes szerep jut az olyan dolgokra, mint a hatékony, a piac legújabb igényeire "optimalizált" szakképesítés kérdése. Az irodákban ülő ügyintézők általában nyugatról importált eljárásokkal presszionálják a helyi döntéshozatalt, ami gyakran teljesen életszerűtlen szituációkat teremt. Munkám során többször futottam részben, vagy teljes egészében állami forrásokra támaszkodó intézménybe, ahol egy ügyvezető, egy üzletfejlesztő, egy divízióvezető és egy iroda vezetőre még egy HR munkatárs is jutott, ahol a produktív munkát végül egy-két alulfizetett projektmenedzser, a minimálbéres gyakornok “Sanyikák” végezték el. Az ilyen furcsa helyzetek megosztására azonban egy valóban vaskosabb kötettel készülök "A muyti metafizikája címmel", ahol a magam szarkazmusával beszámolok ezekről az életszerűtlen helyzetekről, és a mindezt fenntaró rövidlátó érdekek bizarr kapcsolatrendszeréről. A lényeg azonban, hogy a versenyképes piachoz egyszerűen kevés szakmai gyakorlatot biztosítanak az egyetemek, ami nagyvonalakban a versenyképesség szellemiségének hiányáról árulkodik a hazai oktatásban...

A látványosan disszeminált együttműködések máig nem eredményeztek rutinszerűen multik vagy más hazai nagyvállalatok laborjaiban/üzemeiben/irodáiban stb. járó diákokságot, mint ahogy gyakorlott ipari szakértők se jelennek meg az egyetemek katedráinál, illetve nem „üzemeltetnek saját tanszékeket”. Noha hazánkban van olyan intézmény, amely már elkezdte kitaposni ezt az utat, ám ehhez is hatalmas állami forrásokra volt szükség, ami mindig kérdésessé teszi a hosszú távú sikereket, e támogatások miatt ugyanis nincs valódi függetlenség. Jómagam a munkám során több olyan céggel is kapcsolatban voltam, amely szándékosan kerülték az állami forrásokat és megrendeléseket, mert mint mondták “könnyen rá lehet szokni” és ezek a források hirtelen apadhatnak el, amit villámgyorsan csőd követhet. Ezen kívül pedig, nem hinném hogy részleteznem kéne a kizárólag állami megrendelésekre épülő intézmények működési mechanizmusát, egészen más világról van ott szó és a téma szempontjából is indifferens a boncolgatásuk.

Az innováció fogalmi szinten hal meg, ahogy a tervek zöme is csak nyomtatásig jut el...

Összefoglalva tehát, úgy látom, hogy nincs önfenntartó, alulról épülő kooperáció. Nálunk a szerepek/státuszok egy régi hagyomány alapján ki vannak osztva, a határok pedig igen erősek, aminek átlépése azonnal politikai szintre csaphat. Ezt pedig minden versenypiaci szereplő kerüli, ahogy csak tud.

Sokszor úgy látom hogy eleve zavar van maga az "innováció" fogalma körül is. Az innováció alapvetően egy kreatív ötletből születő folyamatot jelöl, s noha kreativitásból és jó ötletekből is van bőven Magyarországon, azok megvalósítása során rendre bajba kerülünk. Míg Amerikában ha valaki kitalál valamit és azzal bekopog egy gyárba, akár már napokon belül gyártósorra kerülhet az “ötlete”, addig nálunk ez szinte elképzelhetetlen. Egy ilyen megvalósításhoz bonyolult innováció-menedzsment eljárásokkal kellene szembenéznünk és a befektetett adminisztrációs kiadások után sincs garancia haszonszerzésre. Ennek az is oka lehet, hogy a kreativitást nálunk nem nagyon becsülik, igaz ezen a téren jelentős pozitív változás történt az elmúlt évtizedben, a kreativitás mellett azonban az “ötlet” sincs értékelve, ezen a téren sajnos csak kisebb változást tapasztaltam. Így pedig nehéz bármilyen "innovatív" önfenntartó folyamatot végrehajtani, az innováció fogalmi szinten hal meg, mint ahogy a tervek zöme is csak nyomtatásig jut el...

SC: Szó esett a versenyszféra nagyobb szervezeteiről, de mi a helyzet a KKV-val?
JMT: Már évekkel ezelőtt megállapítható volt, hogy semmivel sem jobb a helyzet a kis- és középvállalkozások piacán, ez azóta csak rosszabbra fordult. A kutatócsoport munkájába bekapcsolódó vállalkozások zömét, már 2005-ben is a kohéziós forrásokból lehívott támogatások mértéke határozta meg. Alig volt olyan cég, ami saját erőből lett volna képes fenntartani és fejleszteni önmagát és ha akadt is pár, az elsősorban nyugati piacokra exportált. Bizarr jelenség, de épp az ilyen cégek jutottak nehezebben hazai szakemberekhez, a multiknál is felmerülő - és már felvázolt - okok miatt. Azok a vállalkozások pedig amelyek támogatások nélkül is felfele íveltek volna, a megjelent pénzforrásokra sokszor “adományként” tekintettek. Rengeteg olyan cég került ekkoriban versenyelőnybe ami “normális” versenykörnyezetben idejekorán kiszelektálódott volna. A kohéziós források ugyanis a kapitalizmus természetes evolúciós folyamatait fordították fejtetőre. Persze a jól működő cégek ettől - kevés kivételt leszámítva - továbbra is jól működtek, viszont rengeteg támogatás egyszerűen elfolyt egy “megfoghatatlan” lefolyón, az eleve halálra ítélt ötletek, vagy a hatékonytalan megvalósítások során.
Az álláslehetőségekre visszatérve a KKV szektor a hazai adópolitika zűrzavarában vergődik, ahol egyetlen kézzel megfogható költséghatékony eljárás a munkavállalókon való spórolás, ezt hihetetlenül jól el is végzik, a munkavállalók és önmaguk, valamint az állam kárára, az átlagot tekintve éppen ezért sem a versenyképes állásairól híres ez a szféra.

SC: Mikor lesz valós-velős tartalmú a könyv?
JMT: Hosszan lehetne ecsetelni a jövőt, pedig első lépésben pár apró dologra lenne ehhez is szükség, a többi jönne magától. Ki kéne mondani, hogy mindenki hazudik és minden probléma alapja ennek látens elfogadása. Ahogy ez egy munkatársam mottója: a jelent be kell vallani! Ha ez megtörténik egyszer ebben az országban, akkor Magyarország menthetetlenül sikerre lesz ítélve.

SC: Van rá esély?
Vannak olyan országok, ahol ez sikerült, tehát még akár nálunk is bekövetkezhet...

További ajánlataink

Az Irodalmi Jelen videókritika-sorozatot indított Zoom címmel. A k... »
Vannak sorok könyvekben, filmekben – legyenek azok bármilyen kommerszek... »
A jégkorszak végén bekövetkező tengerszint-emelkedés... »
Bár az '56-os forradalom tragikus zárású eseményk... »