Egyenlítői Magyar Afrika

Trenka Csaba Gábor eredetileg 1991-ben megjelent regénye egy alternatív valóságban játszódó, sok tekintetben ízig-vérig magyar családregény, megdöbbentő politikai és történelmi körkép egy soha nem létezett világról. Görbe tükröt állít elénk a magyar néplélekről egy fiatalember képében, aki hőse és egyben antihőse is a történetnek. Lajtai Gábor egy személyben gátlástalan gazember sajátos erkölcsi kódexszel, az események és történelmi viharok ártatlan áldozata és filozofikus hajlamú szemlélődő ember. Trenka Csaba Gábor a történettudományok egyik legkedvesebb és egyúttal leggyűlöltebb kérdése, a "Mi lett volna, ha…?" köré szövi nyers, megdöbbentő regényét.

Vannak tudósok, vagy csak laikus történelemkedvelők, akiket a hideg ráz ettől, és céltalannak, haszontalannak tartják a múltbéli eseményekkel kapcsolatos esélylatolgatást. A múlt azonban pont attól olyan izgalmas, hogy jelenünkben élővé varázsolhatjuk, formálhatjuk, akár gyökeresen kifordíthatjuk az egykor volt világot a sarkaiból. Például mi lett volna, ha Hitler győz a II. világháborúban? Az Egyenlítői Magyar Afrikának ez az alapvetése, és az, hogy a magyarság – ezúttal a győztes mellé állva – különleges helyet foglal el a szociálfasizmus építésében. Afrikában Hungarovill központtal hozzák létre a magyar gyarmatot, ahol az óhazából áttelepített vagy emigrált tisztviselők, katonák, polgárok és munkások építgetik Hitler álmát, a Magyar Szociálfasiszta Munkáspárt pedig óvón ügyel az alattvalók ügyes-bajos dolgaira. A gyarmati magyarok idegenek saját szerzett földjükön, betegségektől és az elviselhetetlen klímától szenvednek, zavarodottak és kétségbeesettek. Olyan világba nyerhetünk betekintést, ahol magyar nevű négerek, Máriák és Istvánok ropják a törzsi táncokat Hungarovill sikátoraiban, olykor egyenesen a Himnusz dallamaira. Trenka, bár úgy tűnik, teljességgel megváltoztatta a történelem menetét, mégis tartotta magát a valóságban is nagyjából bejárt úthoz. Amerika és az angolszász világ mesebeli helyként lebeg a kamaszodó gyarmati magyar fiatalok álmaiban, Coca-Cola, farmernadrág, rock’n’roll és házibulik képében pedig meg is testesül előttük. A valódi történelemben a Szovjetunió által játszott szerepet a Harmadik Birodalom veszi át, és tulajdonképpen hasonló események zajlanak le: az öreg és fáradt Hitler helyét sorra veszik át egyre idősebb és szenilisebb vezetők, miközben a Birodalom lassan elfelejti a szociálfasizmus eszméit, enyhülés következik, nyitás a kapitalista világ felé.

Ebben a környezetben, Afrika forró poklában marokkói francia-székely anya és magyar apa gyermekeként látja meg a napvilágot Lajtai Gábor 1960-ban. Önéletírását és családjának történetét Kabul romjai közt, valamint unokabátyja sírja után kutatva, Afganisztán úttalan útjain veti papírra. Gábor gyermekkora nem telt éppen ideálisan, de mivel nemigen ismert mást, ő úgy is boldog volt. Családja alig törődött vele, félig elvadultan élte napjait a forróságtól remegő benszülött negyedben, és játszott a néger és arab gyerekekkel. Anyja, a szépséges Mariann csak azután talál önmagára, hogy Gábornak már nincs igazán szüksége anyára. Apja, Géza semmirekellő, gyenge jellem, nem példakép Gábor számára. Nagyapja, a Turáni vendéglőt felépítő és pár évtizeden át üggyel-bajjal igazgató István sorscsapásoktól megtört, mégis büszke, erős öregúr, és hasonló karakter Gábor mostohanagyanyja is, Erzsi. A legfontosabb szereplő Gábor gyerekkorában unokabátyja, Imre, akitől írni-olvasni tanult, helyesen magyarul beszélni – hiszen a kis Ga’abi, ahogy a négerek nevezték, kora gyermekségétől inkább a különböző törzsi nyelvjárásokat és az arabot beszélte, magyar szavakkal keverve. A gimnáziumi években aztán tanúi lehetünk Gábor felnőtté válásának, megismerhetjük barátait, világmegváltó ifjonti gondolataikat. Tragédiák és szerelem, egy csúcsra törő, ambíciózus fiatalember világa tárul elénk, közben pedig a fásult, fáradt férfi is elősejlik, aki az afgán dombok közt kutat egy névtelen sír – és egyúttal önmaga – után.

Trenka Csaba Gábor nem idealizálja a magyarságot, nem a jég hátán is megélő, az igazi magyar virtust még a fekete kontinensen is fitogtató romantikus hősöket állít elénk, hanem egy, a történelem viharaiban ide-oda sodródó, tömegeiben birkaszellemű népet mutat be. Az a kevés, a helyzetet átlátó férfi és asszony, aki érti, mi és miért történik, ezen tudás súlya alatt görnyedezve, idő előtt öregszik meg, a tehetetlenségtől és a hazátlanságtól megkeseredik, és cselekvésképtelenné válik. Az Egyenlítői Magyar Afrika minden fikciójával együtt is szívfájdítóan realisztikus összefoglalása a magyarság XX. századi történelmének, és azt a nyugtalanító gondolatot ébreszti az emberben, hogy bárhogy is alakult volna a világégések kora és az utána következő pár évtized, nekünk sosem lett volna fenékig tejfel az élet. Ezzel a talán túlságosan is fatalista világnézettel nem muszáj egyetérteni, de érdemes elgondolkodni Trenka szavain, aki a csillagokhoz és a végtelenhez méri porszemnyi földi birodalmaink emelkedését és bukását, az embert és mindazt, ami emberré tesz.