Alaphang

Tudományban, művészetben élni és tevékenykedni, amióta az ember önmagáról gondolkodik kiváltság és misztikum, amely egyfajta beavatottság élménnyel ajándékozza meg az önmagát tudósnak vagy művésznek tartó embert. Bár e két gondolatkör szeretne elhatárolóldni a másiktól, ez természetükből fakadóan lehetetlen. A tudomány és a művészet is szeretné magát az emberiség szolgálójaként látni, pedig valójában mindkettő önmagáért van és az ember egyéni boldogságát rejti magában. Miért is? Ha az emberi boldogságnak egyetlen olyan feltétele van, amely nem helyettesíthető, ez pedig a szabadság, pontosabban a döntés szabadsága. A tudományban az ember szabadon gondolkodik, a művészetben szabadon érez. Minden másban, így a társadalmi közéletben, a vallásban, a materiális világban az ember döntései korlátozva vannak. A tudományban az ember megismerni akar, a művészetben alkotni valami mást a megismert világból. Így tudós és művész szabadon kereshet, alkothat, törekedhet a teljességre, miközben mindez boldoggá teheti.

Bejelentkezés

CAPTCHA
A kérdés azt vizsgálja, hogy valós látogató, vagy robot szeretné az űrlapot beküldeni.

Kapcsolatfelvételi űrlap

Vasút a semmibe - Elnyelte a tundra

Nyomtatóbarát változatKüldés E-mailben

A hótorlasz majdnem a derekunkig ért, és a szél kegyetlenül marta az arcom, de a hetvenes éveiben járó, kora ellenére életerős Ljudmila Lipatova tudomást se vett a zord időről, és ásót nyomott a kezembe. "Ez az a hely - mondta. - Ássunk!" Egy idő után az ásóm valamilyen fémes tárgyba ütközött. A félrekapart hó alól rozsdás sín tűnt elő. Az egyik síndarab oldalán felirat látszott: ZISz - Zavod Imenyi Sztalina (Sztálinról elnevezett üzem) - idézte fel kalandját Lucy Ash a BBC News Magazine-ban.

Beszámolójából kiderült, hogy Szalehard, a Jamali Nyenyec Autonóm Körzet székhelye környékén jártak. A város egyike az orosz magas észak legrégebbi városainak - 1595-ben alapították kozákok és misszionáriusok előretolt állásaként. A finnországi Rovaniemi mellett ez a másik, az északi sarkkörön lévő város. Múzeumában őriznek egy tízezer éves gyapjasmamut-bébit, amelyet Ljuba névre kereszteltek. 2007-ben, amikor egy nomád rénszarvastenyésztő megtalálta, az egész világsajtót bejárta a híre.

Vasút

Büntetéshez használták a vérszívókat

Szalehard azonban másért lett igazán híres, mégpedig a gulaghoz fűződő kapcsolata miatt.

Ljudmila és Lucy Joszif Sztálin egyik legdurvább és legnagyratörőbb tervének, a Transzpoláris Vasúti Fővonalnak egy darabját ásta elő a hó alól. A terv az északi sarkvidék meghódítására tett kísérlet volt, része annak, amit Sztálin úgy nevezett, hogy "a természet átalakításának nagy terve".

Az elképzelés úgy szólt, hogy össze kell kötni Szibéria nyugati és keleti részét egy 1609 kilométer hosszú vasútvonallal, amely a Komi Autonóm Köztársaságban lévő Intától Szalehardon keresztül a Jenyiszej folyó partján lévő Igarkáig tart.

A vasút nyugati szakaszán az 1940-es évek elején kezdődött meg a munka, Szalehardban azonban csak a II. világháború után. Akik végezték, kivétel nélkül "a nép ellenségei" voltak, vagyis politikai elítéltek. A gulag 501-es és 503-as komplexumát kifejezetten a vasút miatt hozták létre, és az útvonal mentén 10-12 kilométerenként voltak táborok. A foglyok maguk állították fel fabarakkjaikat, de azoknak, akik az elsőként kivezényelt csoportokba kerültek, vászonsátrakban kellett meghúzniuk magukat.

"Tudom, azt hiszi, hideg van, pedig itt a tavasz. Télen mínusz 50 fok is előfordul. Képzelje el! Nyáron pedig borzalmas meleg van, és rengeteg a szúnyog - mesélte Ljudmila a BBC munkatársának. - Néhány őr kegyetlen büntetéshez használta a vérszívókat. Levetkőztették a foglyot, és kikötötték, hadd lakmározzanak belőle szabadon a szúnyogok. Az rosszabb volt bármilyen kínzásnál."

Ljudmila felidézte annak a politikailag helytelennek tartott versei miatt elítélt fiatalembernek az esetét, akit meztelenre vetkőztettek, és úgy kínozták, mert nem volt hajlandó elárulni néhány megszökött fogoly nevét.

Egy tizenhat éves lány, akinek az anyja meghalt, az apja pedig sebesülten tért vissza a frontról, mindenáron élelmet akart szerezni négy kisebb testvérének, és ellopott egy fél zsák céklát. Rajtakapták, és a vasútépítésre küldték.

"Tíz év kényszermunkára ítélték politikai bűncselekményért, pedig hát mi köze volt annak a politikához?" - kérdezte Ljudmila.

Az idős asszony sok hasonló történetet tud. A szalehardi múzeumban, amelynek korábban az igazgatója volt, most pedig nyugdíjasként vezető kutatója, megmutatta egy fiatal, gödröcskés arcú, göndör barna hajú nő fényképét. Nagyezsda Kukusina könyvelő volt egy ukrajnai állami vállalatnál. A patkányok valahogy bejutottak a páncélszekrénybe, összerágtak néhány bankjegyet, mire hűtlen kezelésért bíróság elé állították, és a vasútépítésre került.

Más foglyok német hadifogolytáborból kerültek haza: a szovjet hatóságok árulónak minősítették és a sarkkörre küldték őket.

Egyes becslések szerint mintegy 300 ezer fogoly dolgozott a terven, és csaknem az egyharmaduk munka közben meghalt. A kutató szerint azonban a halálos áldozatok, az ott dolgoztatott foglyok és a táborok pontos száma nem ismeretes, mert nem vezettek róluk pontos nyilvántartást.

Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig több mint 600 kilométer megépült a vasútból, de a munkát nem fejezték be. Nyikita Hruscsov, aki a hidegháború idején volt a Szovjetunió vezetője, a belügyminisztérium helyett a közlekedési minisztériumot bízta meg a munkák irányításával, ám annak sem pénze nem volt a folytatáshoz, sem munkásai.

Talapzatra állított mozdony

A vasutat elnyelte a tundra. A semmibe vezető, borzalmas emberáldozattal felépített vasút Halott út néven vált ismertté. Évtizedekig nem sok szó esett a kísérteties barakkokról, a rozsdásodó vasúti járművekről és sínekről.

Ljudmila egyszer közreműködött egy, az örök fagy által megőrzött másik bébi mamut kiásásában, de a Szovjetunió összeomlása után a vidék újkori történelmét kezdte kutatni. Helyi történészek és önkéntesek segítségével nekilátott annak, hogy összegyűjtse az építkezés túlélőinek leveleit, fényképeit és tanúvallomásait.

Nem messze a 66. szélességi kört jelző modernista szobortól van egy másik emlékmű, egy talapzatra állított mozdony. Az alatta lévő tábla szerint a vasutat 1947 és 1953 között rakták le a világ végén. Azt is rávésték, hogy az áldozatok emléke örökké élni fog.

Szalehardban még mindig élnek olyanok, akik kapcsolatban álltak a táborokkal, akár mint tisztviselők vagy őrök, akár mint foglyok. A volt múzeumigazgató szerint az őrök egy része fiatal elítélt volt, és ők ugyanúgy nem szólhattak bele abba, hová küldik őket dolgozni, mint a rabok.

"Természetesen mindig akadtak szadisták, de normális, rendes őrök is - húzta alá. - Voltak, akik nyáron megengedték, hogy a foglyok abbahagyják a munkát, és bogyókat és gombát gyűjtsenek, hogy a téli hónapokban némi vitaminhoz juthassanak."

Ljudmila sóhajtva megtörölte a szemüvegét. "Természetesen rossz, hogy rabszolgamunkával építették a vasutat. De ha már egyszer elkezdték, és olyan sok áldozata volt, nem lett volna szabad abbahagyni. Kirándulásokat vezettem, és elmeséltem a résztvevőknek, mi történt. Egy ember, egy korábbi rab egyszer visszajött, és elsírta magát, amikor meglátta a rozsdás gépeket és az öreg síneket - elevenítette fel. - Sok fogoly úgy gondolta, hogy hasznos és szükséges, amit csinálnak, aztán az egészet hagyták elpusztulni. Szívszaggató."

Most, hogy az orosz energiatermelés északra tolódott, a Kreml kiemelt fontosságú feladatnak tekinti a sarkvidék fejlesztését. Vannak tervek arra vonatkozólag is, hogy újjáépítik a vasútvonalat, és már meg is kezdődött a párhuzamos, Szalehardot Nadimmal és Novij Urengojjal összekötő út építése.

Csaknem hatvan évvel azután, hogy a munkák leálltak, a "csontok vasútvonala" talán új életre kel.

További ajánlataink

Az új évezred elején egyre szélesebb körben elfogadott... »
„Annak idején Párizst tartottuk a világ közepének... »
1989-ben egy bohém fizikus, Larry Shaw, a San Francisco-i tudományos m... »
Tom Hooper filmje egy beszédhibájával küszködő fé... »