Sokan gondolják úgy, hogy a tudomány komolyabb dolog annál, hogy azt bármiféle humorral illessük. Fontos tudni, hogy a tudomány művelői is kifinomult tulajdonságokkal rendelkező emberek, és ebből következően sajátságos, szarkasztikus és humoros történések forrásai lehetnek.
A humor összetett fiziológiai reakciókat vált ki belőlünk, amelynek egyik legismertebb formája a nevetés. Vannak akik halkan, vagy épp harsányan nevetnek, vannak akik kacagnak vagy kacarásznak, és vannak akik csak mosolyognak. A tudomány egzakt terület, ami ráadásul nagyobb ismereteket igényel annak kellő humorba foglalásához, mondanivalója sokszor indirekt a hétköznapi eseményekkel, így a tudományos humor általában mosolygást, kuncogást vált ki, és rosszabb esetben is csak kínos vigyorgást eredményez.
Tudományos anekdoták
A tudománnyal foglalkozó humoros irodalmi formák közül a leggyakoribbak az anekdoták. Az anekdota görög szó, eredeti jelentése: kiadatlan. Valójában azonban olyan jelentős személyiségekkel megtörtént, de történelmileg nem nyilvántartott, vagy igazolt, humoros jellegű esemény, amely szélesebb érdeklődésre tarthat számot. A tudósi szórakozottság gyakran vezet furcsa, komikus helyzetekhez. Az anekdoták hatalmas területet foglalnak magukba, kezdve a tudományos abszurd humortól, a versben írt koholmányokon át, a megzenésített tudományos dolgozatokig. A tudományhoz hasonlóan hosszú múltra tekint vissza annak szatirikus bemutatása is. Hasonlóan nagy utat jártak be a szó- és képrejtvények, a velős mondások és aforizmák is. Dr. Kaszap András nyugdíjas geológus gyűjtésének nézzünk pár anekdotát.
Szabó József (1822-1894)
A budapesti tudományegyetem egykori geológusprofesszora rendkívül alacsony termetű volt. Deák Ferenc társasága egy ízben nagyon ugratta a törpesége miatt, mire Szabó ingerülten vetette közbe: „Láttam én már nálamnál kisebb embert is.” „De nem ingyen” – jegyezte meg csendesen Deák. (Lambrecht & Varró, 1922)
Semsey Andor (1833-1923)
A Kálvin téren lakott inasával egy kétszobás lakásban. A reggelijét az inas hozta fel, azután kétszer 12 fillért tett a zsebébe, újságpapírba csomagolva – ez volt két villamosjegy ára – és elment a Királyi Földtani Intézetbe (ma Magyar Állami Földtani Intézet). Ott külön szobája volt.
Semsey egyik alkalommal arra kérte a nagy szaktekintélyű báró Eötvös Lorándot, hogyha van használaton kívüli télikabátja, ajándékozza neki, mert szüksége lenne a kabátra az inasának. Eötvös néhány nap múlva elküldte a kabátot. Egyszer aztán szemközt találkozik az utcán Semseyvel, és megdöbbenve látja, hogy kabátját Semsey hordja. Menten szóvá is tette, amire Semsey így válaszolt.
„- Ez a kabát olyan jó állapotban volt, hogy a magamét adtam az inasnak és ezt megtartottam.” (Bisztray Gyula: Jó kedvű magyar tudósok)
Krenner József (1839-1920)
Ősi budai német családból származott; s bűr itthon, hazájában töltötte egész életét, s negyven éven át tanított az egyetemen, nem tudott kifogástalanul megtanulni magyarul. Magyar beszédének fogyatékossága miatt néha egészen furcsa dolgokat mondott előadásain.
A híres knyahinyai meteorról ezt mondta:
„- Hát tudjonak: durranásszerű dörrenéssel ért a földre.”
Ásványtanból:
„- Tudjon, ha a kalcit leöntök sósavval, elkezd pezsgőzni.” (pezsegni helyett)
Vagy:
„- Ha a piritet acéllal ütögettök, az szikra csahol.” (csihol helyett)
Megnyilvánulása egy gyászjelentés alkalmával:
„- Fogadd őszinte részvényemet.” (részvétem helyett)
Emellett elterjedt hallgatói között, hogy a professzornál nem lehet megbukni. Egyszer egy hallgató fogadott társával, hogy Ő mégis megfog bukni. Krenner folyamatosan adogatta felismerés céljából az ásványokat a hallgatónak, de a vizsgázó mindegyikre azt mondta, hogy nem ismeri. Utolsóként Krenner átnyújtotta a konyhasót:
„- Na, ezt csak felismeri? – kérdezte.
A hallgató forgatja, nézegeti, aztán szomorúan mondja:
- Nem ismerem ezt sem, professzor úr.
- Nyalja meg! – mondja Krenner.
A jelölt megnyalja.
- No, most már csak tudja? – kérdezi Krenner.
A válasz:
- Nem tudom, kérem.
Erre Krenner:
- Hát ez só!
- Dehogy só! – mondja a hallgató, és ezzel megnyerte a fogadást.”
Vadász Elemér (1885-1970)
Az anekdoták közül nem lehet kihagyni 20. század második felének geocézárjának, Vadász Elemér aranymondását sem, amely így hangzott:
Az ötvenes évek elején Vadász folyamatosan unszolta Bogsch Lászlót és Meisel Jánost, hogy magyarosítsák meg nevüket. Egyszer aztán Meisel bement hozzá, és jellegzetes mosolyával közölte:
- Professzor úr, magyarosítunk Bogsch Lacival!
- Na végre! És milyen nevet választottatok?
- Bogsch lesz Halász, én meg Madarász, így lesz a tanszéken halász, vadász, madarász!
A téma végleg lekerült a napirendről.
Karikatúrák
A korábbi, csillagászokkal kapcsolatos karikatúragyűjteményhez hasonlóan a földtudósok sem képezhetnek kivételt. Nézzük hogy milyen képregények, karikatúrás készültek a földtudomány berkein belül.
A karikatúrák poénjait Papp Gábor, az MTM Ásvány- és Kőzettárának munkatársa találta ki. A vicces ötleteket Budai Éva, a Növénytár preparátora illusztrálta. A fekete-fehér grafikák végső digitalizált formába öntése és feliratozása Katus Magdolna érdeme.
Tudományos eposzok, zenés művek
A Természet Világa 2008-as „Föld éve” akció alkalmából megjelent II. különszámában egy geológus dal „Volt egyszer egy hadnagyocska” címmel jelent meg:
„Északkelet messzi táján, hol a tokaji terem,
Ott született meg ez a nagy földrengető szerelem.
Élt egyszer egy lakkolitka, bájos riolitleány,
Nem ismerte a szerelmet, boldog volt ő igazán.
Ám egyszer egy szarmatában megjelent egy szép legény,
Nótás hangú, vidám kedvű, andezit-láva legény.
Nem adott ő szerenádot, esténként nem hegeült,
Hanem a kis lakkolitra csendesen rátelepült.
És azóta állandóan nyitva áll a hasadék,
Be is hatolt rendszeresen a híg lávamaradék.
Ám a sok magmaömléstől a magmakamra kiürült,
S két erupció közt hosszas pihenésre kényszeült.
Lakkolitunk formás teste lassanként átalakult,
Domborodó belsejében vulkánembrió lapult.
Ám ekkor úgy határozott a családi nagy tanács,
Nem kell bébi, legyen inkább metamagma-elhajítás.
De az idő gyorsan elszállt, megvénült a lakkolit,
Ráncosbőre alatt kaolin volt s bentonit.
Andezitlepény barátunk róla lassan lekopott,
S meg-megtisztelt görgetegként egy-egy pannon homokot.
Lakkolitunk szomorú lett, más hátra már nem maradt,
Elváltak hát oszloposan, néhány ezer év alatt.
Bús özvegyünk a negyedkort hévizekkel sírta át,
Könnyes szerelmüket őrzik a végardói pocsolyák.”
Nyomtatóbarát változat
Küldés e-mailben
HÍRLEVÉL
MOBIL